Remélem másnak is hasznosak lesznek a gondolatok, magáévá tudja tenni egyiket-másikat. Kifejteni őket egy könyv is kevés lenne…

 

Ezzel szerencsére sose volt bajom, mindig tanultam valamit, képeztem magam. De miért kezdtem egyáltalán blogolni? Nem azért, amiért a legtöbben, sőt igazából nem is akartam írni! Az első bejegyzések óriási kínkeservvel születtek meg.

A blog indulása előtt egy jó fél évvel már beleástam magam a vállalkozások világába, hogyan kezdjünk hozzá, marketing, tanultam mindent, ami ezzel kapcsolatos volt és közben vártam az isteni szikrát, hogy megvilágosodjak mit is kéne pontosan csinálnom. A szikra nem jött, de úgy éreztem muszáj már belekezdenem, így elindult a blog, addig is, amíg ki nem találom, hogy mi legyen.

A kezdetekről azt szoktam mondani, hogy nagyon tudatosan kezdtem el, csak még nem tudtam mit.

És a tanulás azóta sem állt meg…

 

A folyamatos tanulás mellett mindig egyenlő teret kapott és kap most is az intuíció és az ösztön. Férfi üzletemberek rendszerint hülyének néznek miatta. Biztos mindenki érezte már azt valaki vagy valami kapcsán, hogy valahogy nem oké a dolog, valami nem stimmel. Nekem is több ilyen volt, emberekkel és munkákkal kapcsolatban is és a vége mindig az lett, hogy ostoroztam magam, hogy miért nem hallgattam a megérzéseimre. Nem kellett sok ilyen, megtanultam hallgatni a belső iránytűmre és bizony volt olyan komoly üzleti döntésem, ami mögött ez állt, nem számok és grafikonok és a mai napig hálás vagyok magamnak a döntésemért.

 

Szokták mondani, hogy megtanulni nemet mondani egy szükséges lépés, ahogy haladunk előre az úton, nem lehet mindent elvállalni, minden lehetőséget megragadni, de ez nem csak a munkákra, felkérésekre vonatkozik. Valójában ez egész jól ment nekem mindig, de van ennek szerintem egy alattomosabb bugyra, de lehet csak én birkóztam meg nehezebben ezzel: a felesleges mellékszálak, amelyek szétforgácsolják az időnket és az energiánkat. Ezek legtöbbje észrevétlenül kúszik be, amolyan „elsőre jó ötletnek tűnt” dologként. Rengeteg ilyet görgettem magammal éveken keresztül, és időről időre kegyetlen gyomlálásokat tartottam. Olyan ez, mint egy tavaszi selejtezés. Nehéz végigcsinálni, de utána felszabadulsz.

 

4. Minden bukás egy új kezdet! 

Szerencsés vagyok, mert a kudarcokat mindig úgy éltem meg, hogy arra fókuszáltam, mi a tanulság benne, és hittem, hogy így kellett a dolgoknak történniük, hogy visszatereljenek a helyes útra. Ez nem jelenti azt, hogy nem volt nehéz, csúnya bukták voltak, például, amikor belevágtam egy lakberendezési üzletbe, aztán elég volt fél év, hogy rájöjjek 2 kisgyerek, a blog, a tanítás, a tervezések mellett kurvára nem fér bele az időmbe. Depressziósan és egy jó kis anyagi buktával szálltam ki belőle.

 

5. A szerelem nem elég! 

Hiába szerelem a téma, hivatás és nem munka, amivel foglalkozom, ez önmagában nem elég. Többet foglalkoztam marketinggel, stratégiával, social media managementtel, tartalom- és termékfejlesztéssel az elmúlt 13 évben, mint lakberendezéssel. Ez nem panasz, legalább annyira izgalmas, mint a lakberendezés maga! Emellett van sok nemszeretem feladat is, amiket egyszerűen meg kell csinálni. Könnyebb, ha elfogadjuk és kész. Egyébként a mai napig be tudok ezektől sokallni és anyázok rajta, de továbbra is rendületlenül naivan hiszek abban, hogy el tudom érni azt az állapotot, amikor csak azt fogom csinálni, amit szeretek és minden más feladatot ki tudok szervezni, át tudok adni másnak!

Mindig van előre és feljebb. De ez csak lépésenként megy és néha visszafelé is megyünk, ami nem baj!

Évek óta toporogtam egy helyben, mert nem igazán tudtam hogyan tovább. Kimaxoltam az alvállalkozókkal és külsős munkatársakkal karöltve működtetett egyszemélyes vállalkozás kereteit, és nem szerettem már ezt a formáját a munkának, mert leginkább a nemszeretem feladatokkal volt tele. Éreztem, hogy másképp kéne csinálni, megújulni, magam mögött hagyni a rutint, új dolgokat és irányokat kipróbálni.

Ezért tavaly adtam magamnak 1 évet, hogy kitaláljam mi legyen-hogy legyen.

Sabbaticalnak neveztem, de megjegyzem marhára nem az volt. Dolgoztam, igaz kevesebbet és másképp. Próbáltam 12 év rutinját kitörölni az agyamból, visszamenni a legelejére és újra felépíteni másképp. Hónapokat töltöttem olyan stratégiák kidolgozásával, amik vakvágányok voltak, de ez nem baj, lásd 4-es pont!

Néhány vargabetű után meglett az új irány, ami annyira nem is más…

 

Szerintem 10 éve küzdök az ellen, vagyis inkább úgy fogalmaznék próbálok dolgozni azért, hogy lekerüljön rólam a felelősség mázsás súlya. Ne értsétek félre, nem kibújni akarok alóla! Részben a felelősség, ami fő kenyérkeresőként a család részéről rajtam van és ugyanígy a vállalkozás működésével kapcsolatos felelősséget is próbáltam mindig csökkenteni.

 

Aztán rájöttem, hogy mindez illúzió. Nem lehet lerakni a felelősséget. De lehet nem azon pörögni, hogy „de mi lesz a családdal ha holnap elüt a villamos… „

A vállalkozásban is végső soron minden az én felelősségem, de ez nem kell, hogy azt jelentse, hogy mindent egyedül kell megcsinálnom és minden döntést nekem kell meghoznom.

Sok mindent lehet tenni ezen terhek ellensúlyozására, csökkentésére, csak eddig nem a jó gondolatok voltak a fókuszban. Gondolom ennek megértése korral jár :D.

 

Ahogy öregszünk, egyre nehezebben megy. De aki az online-ban dolgozik, nem teheti meg, hogy nem tart lépést, nem használja az új dolgokat, nem alkalmazkodik az új helyzetekhez, legyen az egy megváltozott algoritmus, egy új platform, vagy a fogyasztói szokások változása.

Őszintén szólva pocséknak érzem magam ebben, például 10 éve képtelen vagyok meglépni, hogy videós tartalmakat gyártsak, annyira durván komfortzónán kívüli ez a dolog nekem, de továbbra se adom fel a reményt, hogy egyszer majd… #reményhal

Mindenkinek vannak erősségei, gyengeségei, vannak dolgok, amikben egyszerűen nem vagyunk jók. Egy vállalkozásban viszont kb mindent kell csinálni, olyat is, amiben kifejezetten bénák vagyunk. Az előremenetelben sokat lendít, ha ezeket a területeket hamar felismerjük és konkrét lépéseket teszünk azért, hogy fejlesszük. Én későn is ismertem fel és utána se tettem semmit sokáig, hogy a gyenge pontokat erősítsem, emiatt valójában csak döcögtünk. Ezek javítása jelenleg is folyamatban van 🙂

 

Az utolsó 3-4 pont ha megnézzük nem is annyira arról szól, hogy mit tanultam meg, hanem mi az amit épp tanulok, vagy még meg kell tanulnom. Persze ez utóbbiból tudnék még egy hosszú listát írni.

Minden közül a legnehezebb nekem, a „legyél hangos”. Nem abban a harsány, negatív értelemben. Szeretem szépen csendben végezni a dolgom. Most töredelmesen bevallom, hogy pl éveken keresztül rendre elutasítottam minden TV-s megjelenést, felkérést, sokszor még rádiót is. Nem szeretem magam az előtérbe pakolni, itt a blogon is egy ezeréves kép van rólam, pedig már kurvára nem így nézek ki, a videót meg már említettem… 

A legnehezebb feladat most azt hiszem ez. Rábírni magam, hogy kicsit kibújjak a monitor mögül…

 

Szóval cheers! Boldog szülinapot a középső gyermekemnek!