2019. január 05.

Rendhagyó évértékelő: remélem 2019 jobb lesz!

A napokban mindenki írta az évértékelőket, akár hosszan a blogon, vagy csak egy FB/insta posztban. Én meg kicsit irigykedtem, hogy mindenkinek milyen jó éve volt… Mondjuk nyilván nem ír évértékelőt az, akinek szar volt. Kivéve én.

Sokáig gondolkodtam, hogy írjak-e erről egyáltalán, végül úgy döntöttem, hogy kezdem őszintén az évet! Aki régóta olvas és jó a radarja ilyesmire, biztosan érezte, hogy valami nem stimmel, sokkal kevesebbet írtam a blogon, keveset posztoltam a FB-on, a lakber témánál meg erősebb volt a kert téma is talán. Egy szóval le tudom írni mi történt: kiégtem. Hosszú ideje kezdődött, 1,5, talán 2 éve is, de én csak májusban jöttem rá mi a bajom, amikor már a „végső stádiumba” kerültem és súlyos tüneteket produkáltam. A kiégés trükkös egy dolog, mert hullámzó, nem érzi folyamatosan rosszul magát az ember, a teljesítménye akár a csúcson is lehet, mint nekem is volt. De sikerek ide vagy oda, köztük egyre hosszabb hullámvölgyek jönnek, míg a végén csak a mély völgy marad.

Én az a fajta ember vagyok, aki nem szokott, nem szeret segítséget kérni, de amikor felismertem mi a bajom (elég volt hozzá 5 perc guglizás), tudtam, hogy ebből egyedül nem mászok ki…

Mitől ég ki az ember? Bár legtöbbször a segítő, szociális szakmáknál kerül szóba a kiégés, de igazából bárki kiéghet, és különösen gyakori vezetők, felsővezetők, magas beosztásban dolgozók, cégtulajdonosok, vállalkozók körében. Max őket kevésbé sajnálják az emberek, mert „milyen jól megy nekik”. Ez mondjuk inkább egy anyagias, irigykedő megközelítés, mintsem emberi. Kiégni nem nehéz, én egyszerűen túltoltam a munkát és közben nem foglalkoztam magammal. Fel se tűnt, hiszen imádtam, mindig is mondtam, hogy nem tudom szétválasztani, hol ér véget a hobbi és hol kezdődik a munka. Sokszor észre se vettem, hogy 14-16 órája ülök a gép előtt… Nem volt teher a számomra. Ezáltal viszont szinte minden egyéb dolog kitörlődött az életemből, bármi, ami tölthet. Úgy meg ugye nem lehet sokáig működni, hogy te adsz, de nincs, ami visszatölt. Előbb – utóbb lemerülünk. És egyszer csak én is lemerültem. Jó mélyre.

Mik a tünetek? Sokféle tünet van, nálam az egyik hangsúlyos dolog a szociális életem leépítése volt. Szép lassan leépítettem minden olyan munkát, ami nem online és amiért ki kellett mozdulnom. Ezzel egy körrel nem mentem sehova, nem mentem már Budapestre találkozni a barátaimmal, se egy kávé, ebéd, vacsora vagy buli… semmi. Gyakorlatilag nem mozdultam ki a házból, csak a kertbe. Ha hozzám jöttek – és szerencsére jöttek – szívesen készültem, ez nem volt teher, de örültem, hogy nem kellett kitennem a lábam sehova.

Emellett kezdett az egész lakberendezés úgy ahogy van nem érdekelni. Kicsit meredek ezt leírni egy lakber blogon, de ez az igazság. Eltűnt a szikra, az érdeklődés, ami mindig is megvolt, ami hajtott előre. Ugyanakkor elkezdett sok más téma érdekelni, a kertészkedés, a hulladékcsökkentés, a zero waste háztartás és úgy általában a sokkal egyszerűbb és élhetőbb élet, a slow living. És ezek bizony elkezdték formálni az egész lakberendezésről alkotott képemet. Szerencsére egyik tanfolyamon se tanítok olyat, amivel most nem értenék egyet, hiszen ott egy tudást adok át, de az összefüggéseket, ok-okozatokat, miérteket teljesen másképp látom. Mondjuk úgy, hogy már nem azt gondolom, hogy a lakberendezés egy nagyon fontos dolog (önmagában), hanem látom milyen szerepet játszik az ember életében, hogy mi a célja az egésznek, mivel hogyan függ össze. A fontosságából nem veszített a szememben, csak másképp tekintek rá. Ezen gondolatok megfogalmazásán még dolgoznom kell. Ha megvan, jöhet a tanfolyam level 2. 🙂 Soha nem voltam híve az öncélú lakberendezésnek, a kirakatlakásoknak, aki olvas, az jól tudja ezt, de egyre tisztábban tekintek a lakberendezésre mint eszközre. Nagyon fontos eszköz, de csak eszköz, egy cél eléréséhez. A cél pedig az otthon kialakítása, ami sokkal több egy szép és esztétikus lakásnál. Akinek csak ez utóbbi a célja, abból sose lesz valódi otthon, mert abból hiányzik egy nagyon fontos tényező: az ember maga. Érzitek a különbséget, ugye?

Szóval nem mentem sehova, nem érdekelt a lakberendezés és úgy általában semmi sem. Nem voltam képes semmit se csinálni, elintézni, sorozatfüggő lettem és csak annyit dolgoztam, amennyit muszáj volt, de a halogatásaim miatt ez 3x annyi időnek tűnt, nem úgy kell elképzelni, hogy pikk-pakk lezavartam. Úgy éreztem magam, mint aki utálja a munkáját és a lehető leggyorsabban, legmegúszósabban túl akar lenni rajta… Kicsit 22-es csapdájába kerültem, kiszállni úgy a mókuskerékből, hogy közben igazán nem szállhatok ki – hiszen családi vállalkozás vagyunk, ebből élünk. Ennek ellenére a nyarat „kivettem szabadságnak”, hogy helyrehozzam magam. Persze ez közel sem sikerült 2-3 hónap alatt, de most fél év távlatából már leírhatom, hogy köszönöm, jól vagyok.

Mit kellett tennem, hogy leálljak? Szokásokon kellett változtatnom, de leginkább fejben, ami nagyon-nagyon nehéz! Először is el kellett engednem azt a magam felé támasztott elvárást, hogy mindig minden percet hasznosan töltsek, és ha nem akkor bűntudatom legyen. Baromi fárasztó így élni és reggel 5-től estig így működni, aztán másnap elölről kezdeni. Bevezettem pl az ebéd utáni alvást. Nem sokat, akkor kóma marad a nap végéig, csak 10-20 perc. Az első éber szakaszban fel kell kelni, de utána tevékeny tudtam maradni, nem úgy mint előtte, amikor délutánra már teljesen lemerültem. Ezt a szokást megtartottam, nem megy minden nap, de ha tudok, alszom egy kicsit. Aztán itt van a munkaidő kérdése. Korán kelek, órákkal a család előtt és egyből leülök dolgozni. Hajnalban, reggel fog az agyam, ilyenkor pár óra alatt simán ledolgozok annyit, mint a nap hátralevő részében. A korai kezdéssel ebédig simán ledolgozok 8 órát. Meg kellett értetnem magammal, hogy nem baj, ha délután nem dolgozom… Bár igazából ekkorra már olyan fáradt voltam, hogy értelmes dolgot nem tudtam csinálni, se munkát, se mást. Közben meg ostoroztam magam, hogy nem csinálok semmi értelmeset.

Újra egyensúlyt kellett teremtenem, meg kellett tanulnom az énidőt nem lógásnak tekinteni, sőt egyenesen élvezni és nem bűntudatot érezni miatta. Elkezdtem sportolni, ami rám fér, mert a nyomorom alatt jól felszedtem vagy 15 kilót a már meglévő plusz 5re. Gondolom nem kell magyarázni, hogy ez már önmagában milyen nyomasztó.

És még egy nagyon fontos dologra rájöttem, hogy mi is az, ami tölt engem, de az elmúlt években hiányzott. Ez pedig a tanulás! 30 éves koromig iskolai keretek között tanultam. Aztán a gyerekekkel ez megszakadt, de elkezdtem tanulni autodidakta módon a vállalkozást, marketinget, stb. Egy ideig érdekes volt, mert újdonság, de aztán a munka része lett. Szóval idén sokat fogok tanulni, nagyon más dolgokat! Január 4-én már voltam is egy oktatáson, szóval komolyan gondolom 🙂 De ezekről a tervekről külön írok még.

A kiégés álságos egy dolog, mert kívülről nézve úgy tűnhet, hogy minden oké, hogy az illető szupersikeres és minden a legnagyobb rendben van, közben az ember belülről emészti fel saját magát. Csatlós Csilla könyvében olvastam egy olyan mondatot, ami nagyon szíven ütött: „De az ember eközben ott maradt valahol az út szélén.” Pontosan ez történt, nem foglalkoztam magammal, az emberrel, mindent a saját szükségleteim elé helyeztem, ottmaradtam valahol a semmiben és igen fájdalmas út volt visszamenni és darabokban összeszedegetni saját magam.

Ha csak a puszta tényeket nézzük, nem feltétlen látszik, hogy szörnyű év volt a 2018, hiszen megjelent a második könyvem, nyáron forgattak nálunk reklámfilmet, több lakberendezési újságban megjelentünk, még címlaposok is voltunk, több tanfolyami kampányunkkal csúcsot döntöttünk, az év első felében még levezényeltem a maradék házfelújítást és a teljes kertrendezést. Ja és terveztem egy sörözőt. De mindez az én szemszögemből: a könyvet vért izzadva és megerőszakolva magam fejeztem be és a végére nem tudtam neki örülni sem. A reklám, az újságok nem igazán az aktuális munkának köszönhető, hanem annak, amit a korábbi években létrehoztunk. A tanfolyamokat szerencsére már rutinból csinálom, de mennyivel jobb lesz a jövőben nem csak a rutinra, hanem a visszatérő kreativitásra és lelkesedésre támaszkodni! A sörözőről is írok majd, már készen van. Ezt csak azért vállaltam el, mert ismerős kért meg rá és bár sokat melóztam vele, inkább fogtam fel játéknak, mint munkának. Visszaadta kicsit a szabadságom. Ez volt az, ami rá tudott venni, hogy újra kimozduljak, eljárkáljak és mindezt ne kényszerként éljem meg.

Hol vagyok most? Még nem az út végén, közel sem, de visszakaptam a pozitív életszemléletemet, kevesebbet dolgozom, vannak terveim munkában és munkán kívül is. Lassan, de haladok a kerek egész felé, amilyennek egy embernek lennie kell. Nagy pofon volt ez az élettől, de azt gondolom kellett nekem. Kellett, hogy leálljak, hogy észrevegyem merre haladnak a dolgok, hogy rájöjjek marhára nem ezt akarom, hogy megtaláljam magam újra, hogy megszeressem magam, hogy én legyek a legfontosabb. Mert munkában, feleségként, anyaként és minden más szerepben is csak akkor fogok tudni jól teljesíteni, ha én jól vagyok. Ezentúl nagyon vigyázok magamra és soha többé nem felejtem ott magam az út szélén!

Megosztás